Árvíz után...

2010.06.05. 13:50

Az elhibázott folyószabályozás mintapéldája: a Po. Az akkor a Habsburg-birodalomhoz tartozó folyó volt a Tisza-szabályozás mintája. Forrás

A napokban az egész ország követi figyelemmel a gátakon folyó védekezést. Amikre az utóbbi években egyre gyakrabban kerül sajnos sor- 2000-ben, 2001-ben és  2006-ban volt nagyobb árvíz a Kárpát-medencében. De meddig lehet magasítani a gátakat? Kell-e egyáltalán? Hiszen évről-évre ismétlődik a szörnyű folyamat: tavasszal kemény munka a gátakon, kitelepítések, belvizek. Majd júliusban aszályról, kiégett termésről, a folyóktól távolabbi területeken leszálló talajvízről érkeznek szólnak a híradások. A megoldáshoz nem kell feltalálni a spanyolviaszt: a folyószabályozások előtti Magyarországon elterjedt volt az ártéri fokgazdálkodás. Kiterjesztése, egybekötve vidékfejlesztési programmal, közmunkával, nagy erőrelépést jelenthetne (Szeged is az 1879-es árvíz után lett korszerű nagyváros). A folyórehabilitáció pedig óriási környezeti javulással járna.

 

A fokrendszer sémája. A rendszer működési elve szerint árvízkor kinyitották a fokokat, vizet jutattva az ártérbe. A területet külfönféleképpen hasznosították: a vízborította területeken ártéri halgazdálkodás folyt, a magasabban fekvő területeken pedig állatokat legeltettek, vagy gyümölcsöt termesztettek. Szinte külön kertészeti kategória az "ártéri gyümölcsös". A legnagyobb fennmaradt ilyen terület a Fehérgyarmat melletti Kisaron található. A 16 hektáros természetvédelmi terület egyfajta génbank, olyan szilva-, alma és körtefajták találhatók itt, amelyeknek alig ártanak a kártevők.

Nyár folyamán, mikor már jelentős volt a párolgási veszteség, és a víz is elkezdett (volna) poshadni, akkor megfordították az irányt: az alsó fokokat megnyitották, így a víz szépen visszafolyt az akkor már alacsony szintű folyóba. Aztán az ártérre behajtották a gulyát...

Az árvízi védekezés korabeli; egyszerű, de hatásos módja: amint a második katonai felmérésen (1806-1869) is látható, hogy a falvak (itt Tiszakürt és Tiszainoka) ármentes magaslatokra települtek. Alacsonyabb fekvésű területet nem építettek be, vizes, mély területet nem műveltek. A szabályozások egyik fő célja a mezőgazdasági területek növelése volt: a gátak közé szorított folyó már nem jelentett akadályt, így a századfordulóra sokszorosára nőtt a termésmennyiség és ezzel együtt a bevétel. Az utóbbi évtizedekben ráadásul száraz időszak volt, emiatt a szocialista mezőgazdaság hatalmas táblákat alakított, alakíthatott ki a terepi viszonyok figyelmen kívül hagyásával. A települések terjeszkedése miatt pedig olyan területeket is felparcelláztak, amik korábban beépítésre alkalmatlanok voltak. Ráadásul a belvízcsatornák karbantartása is elmaradt. A térkép forrása. (Itt meg lehet nézni, google térképre vetítve, mennyit változott az ország a XIX. század eleje óta).

A Tisza szabályozását 1846-ban kezdték meg, Vásárhelyi Pál tervei szerint, aki korábban a Po-folyó mentén végzett munkákat tanulmányozta. A szabályozás során a folyó hossza 1419 km-ről 962 km-re csökkent, keletkezett 457 km holtág. A szabadságharc miatt a munkálatok megakadtak, a kiegyezés idején a hangsúly áttevődött a vasútépítésre, így a szabályozás félbemeradt. A szabályozott és szabályozatlan szakasz találkozásánál fekvő Szeged felett torkollik a gyorsabb folyású Maros a Tiszába. Az 1870-es években mind nagyobb árvízi szinteket mértek, majd 1879 március 12-én a Maros egyidejű áradása miatt "dugó" keletkezett, és a víz a torkolat fölött kilépett a mederből és Algyő felől - ahonnan nem számítottak rá - betört a városba. Az akkor hetvezres város 5458 házából 256 maradt épen, az újáépítés során 200-at ebből is le kellett bontani. A várost korszerű formában újjáépítették, és nagy erőkkel folytatták a szabályozást. Kép forrása.

Az eredeti árterek teljes visszaállítására már nincs mód. Viszont a  problémát a 2001-es árvíz után felismerték-és félrekezelték, illetve félig kezelték: a VÁTI elkészített 2001-ben egy komplex tervet, ami tartalmazta hat árapasztó tározó építését, egybekötve a hagyományos tájhasználat visszaállításával, vidékfejlesztéssel, közmunkaprogrammal. 2008-ban elkészült a cigándi tározó, és a többi elemet az akkori kormány szépen elfelejtette.

Az árapasztó - tározó 25 négyzetkilométer területű, vagyis akkora mint a Velencei-tó. Elkészülte nagy eredmény, de ismét a keményvonalas vízügyi lobbi erejét bizonyítja: árvízkor befolyik, apadáskor kifolyik, mintha a víz a XXI. században korlátlanul rendelkezésre állna. A további fejlesztések - amik épp a korszerű vízgazdálkodást szolgálnák - "valahogy" elmaradtak. Kép forrása.

Ausztriában másféle utat járnak: a Bécs és Pozsony közötti Donau-Auen Nemzeti Parkban több helyen megbontották a gátat, és visszaállították az eredeti ártéri viszonyokat. Árvíz idején a Duna ugyanúgy elönti az árteret, mint a szabályozás előtt. Az eredmény jelentős környezeti javulás: újra megjelentek a hódok, a halfauna fajgazdagabb és egészségesebb lett, és a vegetáció is gazdagabb lett. Mivel ez egy oszták nemzeti park, jól megszervezték a terület marketingjét, és idegenforgalmát. (A parkról egy külön poszt lesz a későbbiekben.)

A 2001-es tiszai árvíz szinte teljesen elpuszította a beregi Tákost (ami a "mezítlábas Notre-Dame"-ról ismert). Újjáépítése jó példa arra, hogy minden természeti csapás egyben lehetőség is: az akkori kormány döntésének értelmében a faluban 99, a Beregben összesen 724 házat építettek újjá. Az újjáépítés 21 típusterv alapján készült, ami a Kós Károly Egyesület és a Makona munkája. A tervek viszonylag nagy száma lehetővé tette, hogy egy faluban nem épült egyforma ház, és változatos településkép alakult ki, ami erősen támaszkodik a helyi hagyományokra. Kép forrása

Az egyik típusterv. Forrás

A bejegyzés trackback címe:

https://taj-kert.blog.hu/api/trackback/id/tr462057779

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ismét jó kis poszt :)

A Póról viszont írhatnál két sort, hogy mit is hibáztak el, mert lehet, hogy nem közismert mindenkinek.
ismét szuperjó a poszt! kevés helyen olvasni ennyire összeszedett, jól összerakott és érdekes írásokat.

nade: a tartalmának is nagyon örülök, mert sosem értettem, hogy mi értelme lefolyóvá változtatni a folyókat... több nyáron dolgoztam Kalocsa közelében (Fajsznál), ahol nagyon büszkék voltak arra, hogy olyan szivattyú- és öntözőrendszerük van, amivel a gátat kicselezve tudnak a Dunából öntözni... agyrém.

hasonlóról amúgy itt is volt már szó, érdemes megnézni: futurista.blog.hu/2009/12/18/egy_lepesben_elharitani_az_arvizveszelyt_es_az_aszalyt_folelesztik_e_a_tobb_ezer_eves_modszert_a_tis
Véletlen keresés eredményeként jutottam el ehhez az érdekes íráshoz. Tiszakürtre kerestem rá, és ezen címszó alatt böngészem a termést. Annak örülök a legjobban, hogy a két kifalut Kürtöt és Inokát említi fel a szerző példaként. Kevésbé tudott, hogy Kürt és Inkoka is kb. 5000 éve lakott hely. Ez azért mutatja, itt a folyóparton, hogy ki van próbálva az itt lakás. A folyószabályozás tekintetében, szerintem nem a gazdasági cél volt az elsődleges. Széchenyit a kamarilla mindig is csavaros gondolkodásával megvezette. A császárság legnagyobb problémája volt, hogy biztonsággal Szolnokig lehetett eljutni, onnan bizonytalan volt az utas sorsa. A folyókkal szabdalt ingoványos alföldi tájon csak a beavatottak tudtak közlekedni, a szigorú ellenőrzésű osztrák közigazgatást nem lehetett bevezetni. Mindenképpen le kellett csapolni a mocsarakat és a közigazgatás láncára kellett fűzni a szabad embereket. Mutatja ennek igazát az is, hogy senki nem törődött már azzal a szabályozás után, hogy földet túró paraszt alig kap valamit a terményéért a gabonaválság miatt.
Akit érdekel és eljön Kürtre, itt a környéket bejárva lehet tanulmányozni a régi(víz nélküli) folyómedret, és a mai gátak közé szorított medret párhuzamosan. Óriási a különbség.
Ugyan nem szakemberként, de én úgy tanultam, a Pónál azt hibázták el, hogy közvetlenül a partjaira építettek gátakat, azaz semmi árteret nem hagytak. Még annyit sem, mint a Duna budapesti szakaszán az alsó rakpartok, pedig az sem egy nagy árterület. Aztán lehet egyre magasabbra emelni a gátakat, előbb-utóbb mégis át fog törni a víz, csak így nem szabályozottan, oda, ahová "kényelmes", hanem ahová sikerül neki.