Kastély szájvízből: a drezdai Lingnerschloß
2010.10.08. 07:00
.JPG)
Albrechtburg, Lingnerschloß, Eckbergschloß...
A három Elba-parti kastély középső tagját 1906-ban vásárolta meg a "szájvízkirály", az Odol feltalálója, Karl August Lingner. A csodálatos épület szinte vonzotta az iparbárókat: korábbi tulajdonosa a varrógépgyáros Karl Robert Neumann volt. Maga az együttes, a híres három Elba-parti kastély középső tagja 1850 és 1853 között épült, Adolph Lohse tervei szerint Stockhausen báró számára, aki a szomszédos Alberchtburgban lakó Albert porosz herceg kamarása volt (arról, hogy hogy került egy porosz herceg Szászországba, a következő kastélyról szóló posztban lesz szó). A neoreneszánsz épület teraszáról hihetetlen kilátás nyílik az Elba-völgyére és Drezdára. Rálátni arra a hídra is, ami miatt a világörökségi címet elvették a kultúrtájtól.
A kastély névadója, Karl Lingner nem volt egy mindennapi ember: eredetileg kereskedőnek, majd zenésznek tanult Párizsban, majd hazatérve gyógyszerészeti kutatásokba kezdett, és Richard Seiferttel kifejlesztette a szájvizet, amit Odolnak nevezett el. Felépítette kora egyik legvirágzóbb vállalatát, (Seifert is meggazdagodott a receptből) és közben vagyona óriási részét drezdai közegészségügyre és kultúrára költötte (természetesen a cég és Lingner imázsának nem tett rosszat ez a tevékenység): megalapította a Deutsches Hygiene Museumot, a szájhigiéniai központot a világ első csecsemő-és anyaotthonát, valamint a városi gyerekkórházat. Nagyrészt az ő finanszírozásában épült a városi színház és a könyvtár. Az első világháborúban személyesen vitte az általa kifejlesztett oltóanyagokat a katonáknak.
11-es villamossal egy húsz perc alatt el lehet jutni a belvárosból a kastélyokhoz. A kertbe beérkezve rögtön feltűnik a különleges, tornyos-teraszos épület.
A kastéllyal szembeni parkrész. Érdekesség, hogy az ecetfaként ismert bálványfat (Ailanthus altissima), ami Magyarországon gyomként elterjed, itt általában díszfaként ültetik.
A svájci stílusú melléképület.
Egyre közelebb a kastélyhoz...
Mit is lehet erre mondani...meglehetősen exkluzív kilátótorony.
A kerti homlokzat.
Az NDK-nak talán még a szocialista Magyarországnál is nagyobb érzéke volt a műemlékvédelemhez. A neoreneszánsz belső termekben "klubot" alakítottak ki. Az épület helyreállítását már megkezdték az emeleten.
A tetőteraszra is fel lehet menni. Innen látható, hogy a két "belvedere" egyike lépcsőtoronyként funkcionál.
A másik toronyban (aminek külseje négy képpel ezelőtt már látható volt) egy különleges kilátószoba rejtőzik.A kép hátterében a Schloß Eckberg, a harmadik kastély.
A toronyszoba belseje.
A terasz egyik oldaláról a kastélyparkra látni. Azon túl, a fák alatt halad a villamos a villanegyed Weißen Hirsch (fehér szarvas) felé. Amögött pedig a Dresdner Heide, egy 6100 hektáros összefüggő erdőség kezdődik, ami egészen a szász sörvárosig, Radebergig húzódik (a Budai TK jóval nagyobb, 10500 hektáros, viszont a Sas-hegytől Piliscsabáig húzódik, vagyis nem összefüggő, és sajnos egyre jobban szorítja a város).
A másik oldalon az Elba egykor világörökségi védelem alatt álló völgyét, és az abba "beleülő" várost lehet látni. Drezda rendkívül szétterült nagyváros: a Lingnerschloss messze nem a szélén található, mégis látható, milyen messze van a belvárostól. Ez a századforduló kiemelkedően jó várostervezési munkájának köszönhető: annak ellenére, hogy Drezda a Német birodalom egyik leggyorsabban növekvő városa volt, sikerült 600 000 lakost úgy elhelyezni, hogy az utcák szélesek, és nincsenek hátsó udvarok, sötét bérkaszárnyák. Emiatt a város viszont igen nagy területű lett. Ami nem kellemetlen, mert nagyon jó a villamoshálózat, gyorsan be lehet jutni a központba.
Zoomolás a belvárosba. A századfordulós várostervezés egyik legjobb húzása ez a látvány: az Elba partját tulajdonképpen alig szabályozták, a folyóhoz kapcsolódó mezőket szabadon hagyták, a belvárosban is alíg szűkítetták az árteret. Így kialakult egy hatalmas föveny, ami teljes egészében a sétálóké, futóké, bicikliseké. Ennek hátránya az volt, hogy a belváros és a Blaues Wunder nevű híd között mintegy három kilométer hosszan nem volt átkelő. Ezért kezdték építeni a kép jobb oldalán látható Waldschösschenbrückét, ami miatt az UNESCO elvette a világörökségi címet a völgytől (mondjuk, ha mindig ilyen szigorúak lennének, a pesti zsidónegyed már rég nem lenne világörökség). A város nem mintha szűkölködne zöldterületben: a már említett Dresdner Haide és az Elba-völgy mellett a két városligetnyi Großer Garten és több kisebb-nagyobb kert és park is a lakók rendelkezésére áll.
A másik oldalon az Eckberg-Schloß, a háttérben a már említett Blaues Wunder nevű híd.
Kicsit arrébb kilátás Blasewitz felé. Ez a város egyik elitnegyede, Németország legnagyobb történelmi villanegyede (itt látszik, milyen nagy). És ez még mindig nem a város széle, jól látszik a mögötte lévő Prohlis lakótelepe és ipari negyede.
A kastély előtti teraszon működik a város egyik legnépszerűbb étterme.
...talán ezért is népszerű...
A terasz alatti függőkertben szőlőt termesztenek. Lingner, mikor idős lett, egy drótkötélpályát (!) építettet, hogy le tudjon menni a folyópartra, azonban ez elpusztult.
A kastély a szőlőskert felől.
A belváros kissé kertből. Sajnos a háborúban elpusztult negyedek helyére magas panelházakat emeltek, amik meglehetősen belezavarnak a kilátásba. A magasházak közül több már üres, elbontásukat tervezik.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
