A felújított tér. Kép forrása.

Talán nem  túlzás azt állítani, hogy kisebb csoda történt a pesti belvárosban: a korábban elhanyagolt, lepusztult Március 15. téret mintha kicserélték volna. A munkák még nem fejeződtek be teljesen, azonban a városnak pár nap elég volt, hogy "belakja" az új teret. A munkálatok 2009 végén kezdődtek, a Város-Teampannon (vezető tervező: Koszorú Lajos) tervei alapján. Mára megszűnőben van az a "pazarlás", ahogy a terekben szűkölködő Budapest bánt legértékesebb belvárosi részeivel. A tér ugyanis korábban így nézett ki:

Fasor, bérpaloták, villamosok: a Rákóczi út a harmincas években... Forrás.

A legtöbb nagyvárosban az élet leginkább a belvárosi főútvonalak mentén zajlik: az "örökzöld" Champs-Elysées-n kívül elég belegondolni a berlini KuDamm, a frankfurti Kaiserstrasse vagy a New York-i sugárutak példájába. Egyik sem sétálóutca, mégis sikerült megtalálni az egyensúlyt a gépkocsiközlekedés és a kellemes nagyvárosi lét között. Funkciójuktól függően nagyáruházak, üzletek, kávéházi teraszok és jól megközelíthető kulturális intézmények találhatók ezeken az útvonalakon, ahol a járdák tele vannak sétálókkal, vásárlókkal.

A budapesti sugárutak "sorsa" a hetvenes-nyolcvanas években pecsételődött meg: a metróépítkezésekkel párhuzamosan ekkor szüntették meg a villamosközlekedést a Bajcsy-, Rákóczi- és Üllői utakon, hogy kialakíthassák a mai "városi autópályákat": 2X2 vagy 2X3 sáv, a lehető legkevesebb zebra, árkádosítás, keskeny járda... nem csoda, hogy ezeken az útvonalakon szabad akaratukból nem sokan sétálnak, az ott lévő üzletek az időközben megnyílt plázák miatt is bezártak. Miközben az egyes kerületekben pozitív folyamatok indultak el (Ráday utca, Liszt Ferenc tér), azalatt itt nem változott semmi. Pedig lehet, hogy a teraszoknak jobb helye lenne a Rákóczi úton, vagy a körúton, mint a szűk utcákban, amik eddig csendesebb lakóövezetek voltak.

A sorozat negyedik részében a  Rákóczi út belső szakaszát járjuk be.

A Ludwigstraße rendkívül impozáns. Ugyanakkor kissé egyhangú egy olyan útvonal, aminek majdnem minden épülete egy építész munkája.

Münchenben különös városépítészeti "divat" járta: minden király egy-egy sugárutat építettet ("megengedve", hogy a város aztán róluk nevezze el az utcákat), így jött létre a négy "királyutca". Ebből kettő, a Maximilianstraße és a Prinzregentenstraße már szerepelt a blogban, most következzen a harmadik: a Ludwigstrasse.

 

Sugárútnak, nem "autópályának" tervezék. A Kossuth utca szélesítése 1895-ben.     Forrás: Vasárnapi Újság

A legtöbb nagyvárosban az élet leginkább a belvárosi főútvonalak mentén zajlik: az "örökzöld" Champs-Elysées-n kívül elég belegondolni a berlini KuDamm, a frankfurti Kaiserstrasse vagy a New York-i sugárutak példájába. Egyik sem sétálóutca, mégis sikerült megtalálni az egyensúlyt a gépkocsiközlekedés és a kellemes nagyvárosi lét között. Funkciójuktól függően nagyáruházak, üzletek, kávéházi teraszok és jól megközelíthető kulturális intézmények találhatók ezeken az útvonalakon, ahol a járdák tele vannak sétálókkal, vásárlókkal.

A budapesti sugárutak "sorsa" a hetvenes-nyolcvanas években pecsételődött meg: a metróépítkezésekkel párhuzamosan ekkor szüntették meg a villamosközlekedést a Bajcsy-, Rákóczi- és Üllői utakon, hogy kialakíthassák a mai "városi autópályákat": 2X2 vagy 2X3 sáv, a lehető legkevesebb zebra, árkádosítás, keskeny járda... nem csoda, hogy ezeken az útvonalakon szabad akaratukból nem sokan sétálnak, az ott lévő üzletek az időközben megnyílt plázák miatt is bezártak. Miközben az egyes kerületekben pozitív folyamatok indultak el (Ráday utca, Liszt Ferenc tér), azalatt itt nem változott semmi. Pedig lehet, hogy a teraszoknak jobb helye lenne a Rákóczi úton, vagy a körúton, mint a szűk utcákban, amik eddig csendesebb lakóövezetek voltak.

A sorozat harmadik részében az Üllői út és a Bajcsy-Zsilinszky út után a Kossuth Lajos utcát járjuk be.

Mater Urbium; városok anyja. Nem rossz becenév...

Prága... csupán 120 kilométerre az előző poszt témájától (de már másokkal, Pest, illetve Brno felől "támadva"), egy olyan város, amiről nehéz írni. Nem csak azért, mert már-már hihetetlenül szép, hanem, mert nagyon ismert. Ezért most következzen egy olyan része, ahova viszonylag kevéssé ismernek a turisták, hiszen mindenki a Károly-hídon kel át a Moldván.

Lovasszobor, párducszekér... János király emlékműve, és a Semperopert díszítő Quadriga.

Melyik Németország legszebb tere? A münsteri Prinzipalmarkt? A lübecki főtér? A kölni Domplatz? Szép német tereket hosszan lehetne sorolni, mégis, talán a legszebb nagyvárosi tér  a drezdai Theaterplatz.

          A kerti pavilon, mögötte a behavazott szőlőhegy.

Ahogy a régi közhely közmondás tartja, jó bornak is kell a cégér. Szászország, ahol Németország egyik legjobb borvidéke található, igazán jó cégért csinált, a "szász állami borgazdaságot" (bár pezsgő is van). A Schloß Wackerbarthként ismert együttes talán bizonyítja, hogy az állam is jó gazda... ha akar. Másrészt jó példa is, kiváló lenne egy ilyen borászatnak a budafoki Törley-kastély.

 

Micsoda hívogató hely...

A lipcsei "Népek csatájának" századik évfordulóján, 1913. október 18-án avatta fel II. Vilmos császár az elesett katonák emlékművét. A meglehetősen bizarr építmény azóta a város egyik jelképe lett, a síkságból kiemelkedő mesterséges dombra épített 90 méter magas "horrorfilmdíszlet" messziről látható.

A kastély egy hajóról nézve. Kép forrása.

A pillnitzi kastély Szászország bővérű fejedelmeinek köszönheti létrejöttét: 1694-ben IV. János György legkedvesebb kedvesének, Magdalene Sibylle von Neidschütznek adományozta a Drezdától nem messze lévő kis kastélyát. Halála után öccse, Frigyes Ágost örökölte a trónt, akinek Erős mellékneve több tulajdonságából és tettéből ered:  felvirágoztatta Szászországot, szívesen mulattatta barátait lópatkók hajlítgatásával és hasonló erőművészeti mutatványokkal, valamint a "városi legenda" szerint 365 gyereke volt. Ő adományozta tovább Pillnitzet. Természetesen ő is kedvesének, Constantia von Coselnek.

A Mädlerpassagen, egyike a belváros 25 átjáróházának, illetve passzázsának.

Bach, könyvek, Faust, Népek csatája, '89-es békés forradalom. Mindegyik Lipcse "védjegye", ugyanakkor a várost igazán ismertté és gazdaggá kereskedelme és vásárai tették. Kis túlzással mondható, hogy a belváros a középkor óta egy hatalmas bevásárlóközpont. Passzázsok, átjáróházak, hatalmas átjáróházak egész labirintusa található itt, minden a protestáns polgárság dicsőségéről és büszkeségéről szól. A reneszánsz városháza hatalmas terme nyitva állt mindenki előtt, a Thomaskirchében Bach alkotott, a Nikolaikirchéből indultak a hétfői tüntetések, amik megdöntötték az NDK-t.

Azt hiszem, ehhez a képhez nem lehet semmit hozzáfűzni...

Moritzburgra nehéz szavakat találni... a tórendszer fölé magasodó hatalmas épületet az ember egyszerűen alig hiszi el. A Drezda szomszédságában található kisvárosban található Németország egyik legnagyobb nevezetessége, a szász fejedelmek-majd királyok vadászkastélya és a hozzá kapcsolódó erdő-tó- és kertrendszer.

A Neues Rathaus (új városháza) tornya a Lutherringgel.

A legtöbb európai város belvárosát körút határolja le. Azonban nagyon kevés nagyvárosban, például Krakkóban, Bécsben (de ott sem végig) alakítottak ki "zöld gyűrűt. Míg Bécsben és Drezdában uralkodói pénzből és irányítással jöttek létre a zöldfelületek, Lipcsében a polgárság mindent a maga erejéből, és a maga ízlése szerint hozott létre. Az út mentén a "Város" reprezentatív épülete sorakoznak, a parkban nem fejedelmek, hanem polgármesterek és a város híres polgárainak emlékműveit lehet megtalálni. Ebből is látszik, hogy az egymástól csupán száz kilométerre lévő arisztokratikus, (teljesen) konzervatív Drezda és a polgári, (többnyire) szociáldemokrata Lipcse: tűz és víz.

A pályaudvar középcsarnoka.

A világon számos nagy, szép és rendezett pályaudvar van. A "Birodalom vásárvárosa" azonban szinte túlzásba esett: 1915-ben adták át Európa legnagyobb fejpályaudvarát, hat csarnokban 23 vágánnyal, amihez hatalmas csarnokrendszer csatlakozik. Ezt bővítették ki az egyesítés után, 1997-ben megnyitva az új, korszerűsített pályaudvar-bevásárlóközpontot.

A Palais im Großer Garten.

Großer Garten... a drezdaiak nem erőltették meg magukat, annak nevezték el a város legnagyobb parkját, ami: nagy kert. Valóban nem kis területről van szó: a park 180 hektáros (a Városliget 100 hektár), hatalmas téglalap alakú. 1676-ban létesítette III. János György választófejedelem vadászatok és ünnepségek céljára. Az elkerített, vadas-és díszkertet a Napóleonnal szövetséges Szászország megszállása után az orosz Replin-Wolkonski herceg nyitatta meg a polgárok előtt, amit a visszatérő királyok is helyben hagytak (a tábornokban egy tájépítész veszett el, ő létesíttete a Brühlscher Terrase-t). Így a korábbi fejedelmi kert szépen lassan átalakult a drezdaiak népkertjévé, nagyrészt megőrizve a barokk pompát.

Mint egy felújított Külső-erzsébetvárosi utca: a Christianstraße.

Aládúcolt födémek, a beázás miatt kiköltöztetett lakók, málló homlokzatok: Lipcse régi lakónegyedei a többi keletnémet nagyvároshoz képest is rossz állapotban voltak. Pedig a századfordulón "Európa piaca" Németország talán leggazdagabb városa volt, majd' hatszázezer lakossal. A második világháborúban viszonylag kevésbé bombázták, viszont az amerikaiak kivonulása után a szovjet zóna része lett. A vásároknak nem igazán kedvezett a szocialista megfigyelős-rendszer, így a korábbi kultur-, könyv-, és vásárvetélytárs Frankfurt szépen leelőzte Lipcsét. Maga a város közben egyre elhanyagoltabb lett, még a nyolcvanas években is elterjedt volt a szeneskályha, és gyakori volt, hogy a felsőbb szintek lakóit ki kellett költöztetni a bázások miatt. Lakás sajnos volt bőven, a háború óta majd' kétszázezer ember menekült nyugatra a városból...

Egy blasewitzi villa a nagyon sok közül...

Villatúladagolás...talán így lehetne jellemezni egy blasewitzi kirándulást. A hatodik kerület nagyságú villanegyed az egyik legnagyobb ilyen Európában, egymás után sorakozó, felújított historizáló és szecessziós épületekkel. Felmerül a kérdés, hogy egy akkor hatszázezres (ma ötszázezres) városban honnan volt igény ennyi villára. Ráadásul Blasewitz csak a legnagyobb, de nem a legelegánsabb ilyen negyed. A folyó túlpartján lévő Loschwitzban és Weißen Hirschben nagyobbak a kertek, elegánsabbak a házak. Persze Blasewitz sem rossz...

Albrechtburg, Lingnerschloß, Eckbergschloß...

A három Elba-parti kastély középső tagját 1906-ban vásárolta meg a "szájvízkirály", az Odol feltalálója, Karl August Lingner. A csodálatos épület szinte vonzotta az iparbárókat: korábbi tulajdonosa a varrógépgyáros Karl Robert Neumann volt. Maga az együttes, a híres három Elba-parti kastély középső tagja 1850 és 1853 között épült, Adolph Lohse tervei szerint Stockhausen báró számára, aki a szomszédos Alberchtburgban lakó Albert porosz herceg kamarása volt (arról, hogy hogy került egy porosz herceg Szászországba, a következő kastélyról szóló posztban lesz szó). A neoreneszánsz épület teraszáról hihetetlen kilátás nyílik az Elba-völgyére és Drezdára. Rálátni arra a hídra is, ami miatt a világörökségi címet elvették a kultúrtájtól.

A Schloß nyugati szárnya és sisak nélküli tonya 1980-ban (!)... kép forrása

Drezda egyik legjelentősebb épületegyüttese a Residenzschloß, vagyis a régi választófejedelmi-, majd királyi palota. A csodálatos reneszánsz épület 1468-tól volt a Wettinek fő rezidenciája. Az épület belsejét barokk stílusban átalakították, de a reneszánsz homlokzatokat nem módosították. Végül a XIX. század végén, neoreneszánsz kiegéíszétésekkel nyerte el végleges formáját. Rendelet szabályozta, hogy 100,3 méteres  tornyánál magasabb épület nem épülhet a szász fővárosban. Az 1910-ben átadott új városháza tornya ezért három centiméterrel (!!!) alacsonyabb. A monarchia bukása után az épületegyüttes múzeumként szolgált, noha már a XIX. században megynyitották a közönség előtt a többnyire a pillnitzi kastélyban lakó szász királyok. 1945 február 13-án, a mindössze hat percig tartó légitámadásban a palota az egész belvárossal együtt nagyrészt rombadőlt, majd a második, gyújtóbombás támadás miatt több napig égett.

Sorház 1910-ből.

1909-ben Karl Schmidt bútorgyáros új gyárat terveztett építeni az akkor még külön falu, Klotsche mellett. Mivel elkötelezett híve volt a Lebensreform ("életreform") mozgalomnak, úgy dönött, hogy az alkalmazottak-munkások, közép-és felsővezetők-számára angol mintára egy kertvárost alakíttat ki. Felkérte egyik formatervezőjét, Richard Riemerschmidtet, aki többek között építészként is tevékenykedett, a tervek elkészítésére. Riemerschmidt egész csapatot toborzott maga köré: az egyes háztípusok kialakításában Heinrich Tessenow, Hermann Muthesius és Kurt Frick működött közre. A Lebensreformhoz kötődő kertváros-mozgalom nem csak a beépítési terv elkészítéséből és a házak felépítéséből állt: "az életreform" kiterjedt a ruhaviseletre (és néha a nem-viseletre), az étkezésre (vegák) is. A pár év alatt elkészült negyedben virágzott a kulturális élet: a Festspielhausban kortárs előadásokat tartottak, és rendszeres vendégnek számított G. B. Shaw, Kafka, Kokoschka és Stefan Zweig. A Festspielhaus ma is a kortárs színház otthona, a bútorgyár ma is működik, sőt új épületekkel egészítették ki. Hellerau lakossága viszont nagyrészt kicserőlődött: közép-és felső rétegek lakják egykori alkalmazottak házait...

Olympiaturm, Olympiahalle, Olympiasee (és BMW székház a háttérben).

Az 1972-es olimpiára épült meg a létesítmény München északi részén. Mára már szinte ugyanolyan kertépítészeti ikonná vált, mint Versailles, vagy a Central park. A "zöld olimpia" helyszínének kiválasztása jelképes volt: a város lebombázása után ide hordták a törmeléket, így viszonylag magas dombok keletkeztek az eredetileg sík terepen. Ide tervezte Günther Grzimek tájépítész a csodálatos parkot, és a Behnisch&Partner építésziroda az egyszerűen elképesztő épületeket. A torony Sebastian Rosenthal és a müncheni építési hivatal (Baureferat der Landeshaupstadt München) közös alkotása.

Régi és új igazi harmóniája: Saxonia és Foster kupolája.

Azt hiszem, a Drezdai Hauptbahnhof önmagában felér egy Demszky-ellenes kampánnyal (ha indulna, persze): valahogy így kell kinéznie egy prosperáló, és magára találó város főpályaudvarának (azt hiszem, itt van a gond...). Hiszen egy pályaudvar az első hely, ahol a várossal találkozik az utas, józan ész szerint jobbnak is kéne lennie a város többi részénél. A Drezdai minden elvárást teljesít, igaz ez a város nagy részéről elmondható. Németországban ezen a vasárnapon volt a műemlékek nyílt napja, így a pályaudvaron is volt vezetés, külön kiemelve, hogy a "pincétől a padlásig" bejárjuk az épületet.

A Große Röder kanyonjában kialakított kert a reggeli fényben. A patak a határ Drezda és Wachau között, ami rengeteg gondot okoz a kert fenntartásában.

1781 nyarán nagy pompával ülték meg Christina (Tina) von Brühl grófné születésnapját. Férjétől, Moritztól nem mindennapi ajándékot kapott: a kastélyuktól nem messze lévő szűk völgyben kialakított tájképi kertet! Ez a Seifersdorfer, másnéven Tinatal, vagyis völgy. A házaspár, Szászország leggazdagabb nemesi családjának vezetői olyan vendégeket fogadtak itt, mint Schiller, Goethe, Herder, vagy Karl Maria von Weber. Ez Németország második tájképi kertje a Wörlitzi kertbirodalom után.

A Drezai királyi palota, a Residenzschloss. A kiégett épületet ma is restaurálják. Előtte épül a Neumarkt VIII. tömbje.

Egy februári posztban már volt szó a drezdai belváros újjáépítéséről, de a téma azóta is előkerült a blogon, amióta a városban vagyok. A munkálatokat sok kritika érte, "antiprogresszivitása" miatt, ugyanakkor sokkal élőbb környék, mint a nem messze található Altmarkt nevű tér. Azt az ötvenes években építették újjá, szocreál házakkal és hatalmas hetvenes évekbeli kulturpalotával. Egy halott térség, jelenleg egy elég üres vurstli van ott. A negyednek valóban van egy "lególandos" hangulata, és valóban hamisítás ugyanakkor, Varsó, Lübeck és Gdansk is "hamisítás"-csak az ötven évvel korábbi. Az NDK akarat és pénz hiányában nem nagyon építette újjá a várost, ma is rengeteg "lyuk", vagyis hiányzó háztömb van a belvárosban. Mindenesetre ilyen város-újjáépítést a világháború óta nem nagyon láthatott senki.

A Zwinger "műfaja" meghatározhatatlan. Nem vár, mert eredeti védelmi funkcióját már rég elveszítette. Nem is kastély, mert nincs semmilyen lakófunkciója. Kertnek semmiképpen nem nevezhető, mert a gyepes partereken és a szökőkutakon kívül nincs semmi "kerti" jellege. Talán kerti pavilon lehetne még, viszont ahhoz hatalmas... Tulajdonképpen egy szabadtéri díszterem, aminek a "falai" múzeumként működnek.

Ha az X-helyre állunk, azt láthatjuk, amit Caneletto látott:) A város minden pontjára, ahol a híres festő egykor állt ilyen jópofa kereteket helyeztek. Belenézve láthatjuk, mennyit változott (vagy nem változott) a város.

Drezda közmegegyezés szerint Németország legszebb nagyvárosa-annak ellenére, hogy a háborúban gyakorlatilag megsemmisült. Ma is tart a rekonstrukció, a belváros nagyrésze építési terület, szinte napról napra változó arccal. A belváros Elbára néző oldalán húzódik, mintegy fél km hosszan ez a terasz, ami tulajdonképpen a régi városfal megmaradt szakasza. Nevét Szászország XVIII. századi miniszerelnökéről, Heinrich von Brühlről kapta, aki alatt az erődítés kiépült. A napóleoni háborúk után vesztette el erődjellegét, ekkor alakították át sétánnyá Repnin-Wolkononski orosz herceg javaslatára. Azóta számos drezdai történet és városi legenda kapcsolódott hozzá (állítólag Erős Ágost király újjának lenyomata látható az egyik kőben), és több drezdai író (Hoffmann, Kästner) történeteiben is szerepel.

Érdemes a szokásos iránytól eltérően a Georg-Treu Platztól elindulni, mert így mindig szemben leszünk a várossal.